Linda Thomas

Káosz a hétköznapokban - a takarításról és a gondozásról

A háztartásban nagyon gyakran összekeverjük a káosz és a rendetlenség fogalmakat. A hétköznapi beszédben a rendnek inkább a rendszerességhez és az átláthatósághoz van köze. Egy szobát akkor mondok rendesnek, ha minden a helyén van és gond nélkül tudok tájékozódni és kiismerem magam benne. Amint azonban elkezdek a szobában dolgozni, vagy a gyerekek elkezdenek ott játszani, ez a rend hamarosan rendetlenségbe megy át. A rendnek valóban az a tulajdonsága, hogy mindig szinte magától átmegy rendetlenségbe és ez sosincs fordítva. Tudatosan rendező módon kell kívülről beavatkoznom, ha az ellenkezőjét akarom elérni.
A Kabbala teremtéstörténetében az áll, hogy a Mindenható Isteni Lény visszahúzódott és így hagyta, hogy létrejöjjön az üresség. Az ebből (az ürességből) keletkezett káoszból jött aztán létre a világ. Otthon a hétköznapjainkban épp elégszer szembesülünk a káosszal. Ha csak ama a végtelen sok lehetőségre gondolunk, amely kínálkozik hétköznapjaink alakításához, már itt a káosszal találkozunk. Lehetőségünk van arra, hogy célzottan alakító és rendező módon avatkozzunk be ott, ahol alaktalanság és szabálytalanság hatalmasodott el.
Amikor takarítok, nemcsak a koszt akarom eltávolítani, hanem megpróbálok tudatosan teret létrehozni valami új számára. Amennyiben port vagy koszt távolitok el, üresség keletkezik – ezt az ürességet átengedem a segítő szellemeknek, hogy valami új és pozitív teremtődhessen.
Tizenegy évvel ezelőtt alapítottam egy takarító intézményt, hogy finanszírozni tudjam a Waldorf-iskolát a gyermekeim számára. Legelőször alkalmazott, főnök és tanuló is voltam egyúttal. Nagyon sok mindent kellett megtanulnom, nemcsak a szerekről és eszközökről, hanem mindenekelőtt azt, hogyan kell gazdálkodnom az erőmmel, hogyan tudom óvni magamat, és hogyan tudom tiszteletben tartani a többi ember életterét.
A munkánkhoz való hozzáállást érzem a legfontosabbnak. Ha nem tudunk meditatív szellemi életet folytatni, amit annyira szeretnénk; akkor megpróbálhatjuk a hétköznapjainkat és mindent, amit csinálunk, szellemivé tenni/szellemmel átjárni/spirituzálni/átszellemíteni. Más szóval: Ha nem teheted azt, amit szeretsz, tanuld meg szeretni azt, amit csinálsz. Próbálj meg minden hétköznapi tevékenységből spirituális gyakorlatot csinálni.
Ebben nagy segítségemre volt a kővetkező kis történet: Élt egyszer egy kolostorban egy szerzetes. Egészen egyszerű ember volt és mindenféle takarító munkát végzett a mosogatástól kezdve a padló felmosásáig. Munka közben mindig azt mondta: Édes Istenem, amint ezt a tányért mosogatom, küldd el hozzám angyalaidat, hogy tisztítsák meg a szívemet, mint ahogy én ezt a tányért tisztára mosom. Vagy egy másik alkalommal: Édes Istenem, amint ezt a padlót tisztítom, küldd el angyalaidat, hogy mindenkit, aki erre a padlóra lép, érintsen meg a jelenlétük. Minden tevékenység közben fohászt mondott. Sok-sok évig dolgozott ily módon. A legenda szerint amint egyik reggel felébredt, megvilágosodottá vált
Aztán sok emlék jött hozzá a gyermekkoromból. Dolgok, melyeket édesanyánk mondott nekünk és az édesapám. Sokan voltunk testvérek és az egyik fivérem gyakran rosszkedvűen ült le a reggeliző asztalhoz. Apám ilyenkor többnyire megkérdezte tőle: Már megint bal lábbal keltéi fel? Sok évvel később ebből a megjegyzésből egy gyakorlatot dolgoztam ki. Amikor reggelente felébredek, megpróbálom gyorsan összeszedni magam és egészen tudatosan a jobb lábammal felkelni, hogy valami pozitívat tegyek a napom érdekében. Egy napon a nagymamám hozzánk költözött, mert nagypapámat halálos baleset érte. Édesanyám odahívta magához a négy lányát és azt mondta, hogy ezentúl naponta lehetőségünk lesz a nagymama ágyát megvetni. Aztán elmagyarázta, hogy a párnáját mindig jól föl kell rázni és ütögetni, hogy a sok fájdalom és könny elszálljon belőle, aztán simítsuk el szépen a párnát és mondjunk hozzá egy kis fohászt, hogy a nagymama este, amikor a fejét ráteszi, vigaszt leljen...
Így kezdődött és aztán idővel fontos felfedezést tettem. Nagy különbség van a takarítás és az ápolás között. Amikor takarítunk, eltávolítjuk a koszt és a takarítás eredménye gyakran öt percig sem tart. Nagy összejövetelek alkalmával itt a Goetheanumban még alig fejeztük be a csarnok takarítását, máris jön valaki... Gyerekekkel is gyakran ugyanez a helyzet. Ezért aztán sokan frusztrálónak érzik a takarítást, szükséges rossznak.
Ha azonban megpróbáljuk teljes tudatunkkal és szeretettel végezni ezt a munkát, ha megpróbálunk az ujjhegyeinkkel minden sarkot áthatni, akkor a takarításból ápolás lesz. És ami a legcsodálatosabb ebben, hogy az ápolás eredménye lényegesen tovább tart. Ha egy helyiséget így gondoztunk, akkor egy kis friss kosz, amit éppen behordanak, egyáltalán nem lesz olyan zavaró. Ezzel együtt lehet élni. A kisugárzás egészen más, mint a régi, megkérgesedett rétegek esetében.... Manapság új takarítókultúra van kialakulóban, amin feltétlenül változtatnunk kellene. Mindenre van külön spray, amit aztán egyszerűen le lehet törölni. Alig kell már vizet használni. Némi koszt ugyan eltávolítunk, de ápoltság helyett egy réteg vegyszert hagyunk hátra, amiben benne marad a feloldott szennyeződés.
Egy helyiségnek a gondozása során nemcsak a fizikai szintet érintjük. Megváltozik az atmoszféra, fényt is kap a helyiség. Főleg a gyermekek reagálnak erősen az ilyen változásokra és egészen közvetlenül észlelik. Egyszer egy nagy családi házban teljes tavaszi nagytakarítást végeztünk. Amikor a tízéves kisfiú hazajött, azt kérdezte, hogy a falakat is kimeszeltük-e, mert a ház olyan világos lett.
Hogy mennyire tartjuk fontosnak ezt a munkát, azt mi magunk tudjuk csak eldönteni. Számomra az ápolás valami egészen alapvető dolog. Minden élő organizmus gyarapszik a gondozás, ápolás során. Legyen az egy növény, egy gyermek, egy szervezet, mint pl. a Goetheanum, egy iskola, a saját háztartásunk vagy a meglévő kapcsolataink. Egy kurzus után az egyik résztvevő elmesélte nekem, milyen gyógyítóan hatott az ápolás-takarítás a környezetére. Tizenöt éve volt férjnél és a kapcsolatuk eléggé zátonyra futott. Amikor elkezdte otthon alkalmazni a tanultakat, a férje is magától hozzáfogott a ház körüli feladatokhoz. Megrázó volt számára, hogy a ház gondozása révén úgy érezte, mint embert ismét respektálják és észreveszik.
És éppen az ilyen tudatos ápolás során, aminek igen sok köze van az észleléshez, elemi lényeket szabadítunk fel és teret nyitunk valami újnak a számara. Állandóan érintkezésben vagyunk az elemi lényekkel és sok más láthatatlan lényiséggel. Elemi lényeket váltunk meg, amennyiben azt, ami körülvesz minket, tudatosan észleljük – amikor koszt távolítunk el, a hajunkat mossuk, a szobát szellőztetjük vagy meggyújtunk egy gyertyát. Egészen más a helyzet, amikor az odaégett edényt félretesszük vagy habverés után a szétfröcskölődött pöttyöket egyszerűen otthagyjuk a falon.
Más elemi lényeket a szorgalom és derűsség, az elégedettség és lelki nyugalom által váltunk meg. Nem tudunk mindegyikkel ugyanúgy bánni. Egy iskolában, ahol takarítunk, volt egy terem, ahol nagyon kellemetlen szag volt. Mindent megpróbáltam, biológiai és kémiai szereket egyaránt, még egy gőzölő géppel is próbálkoztam, hogy minden zugot átfújak. Semmi sem segített, a szag maradt. Akkor azt gondoltam, talán nem elég szeretettel csináltam a dolgomat. Akkor megpróbáltam egészen kedves és gyengéd lenni a szobához. Még énekeltem is munka közben. Semmi sem történt és azt gondoltam, hogy már bele kell törődnöm. Egy nap ismét oda mentem dolgozni. Nagyon meleg volt és amikor az ajtót kinyitottam, mellbevágott a szag. Na, akkor elfogott a düh. Fölrántottam az ablakot, dobbantottam a lábammal a padlón és azt mondtam: Most már elegem van! Most én vagyok itt és számotokra nincs hely. Kifelé!! – és elmúlt a kellemetlen szag. Néhány hónappal később átadtam az iskolát egy kolléganőmnek és a szag visszajött. Elmeséltem neki, hogyan kell bánni ezekkel a lényekkel és ő is boldogult velük. Nem kell tehát különleges adottság hozzá, csak erős akarat.
Az ápolás ellentéte az elhanyagolás. Az elhanyagoltságot valami lappangó csúszó-mászó dolognak érzem. Azokból a zugokból indul, melyeket nem hatunk át. A szekrények, függönyök mögül mászik elő, ahol oly sok a pókháló.
Vannak bizonyos fiókok, a tűzhely, az elszívó, a párkányok, .... Döbbenetes, mennyi döglött pók és légy van az ásványgyűjtemény kövei és a szobanövények között, ha alaposabban megnézzük. Az elhanyagoltság egyre jobban terjed, míg egyszer csak –- gyakran nem tudatosan – már nem bírjuk tovább és aztán egy takarítási roham segítségével a dolog ismét a helyére kerül.
Sok családanya úgy érzi, hogy erején felüli a feladat és szenved a nyomás alatt, hogy a házat állandóan rendben kell tartania Egy családanya egyszer azt mondta nekem: egész nap csak gürcöltem és amikor este teljesen kimerülten rendbe akartam tenni a konyhát, az egész napi munkából semmi sem volt látható. Megpróbáltuk rekonstruálni a napot, ami nagyjából így nézett ki: Elhatározta, hogy az emeleti fürdőszobát nagyon alaposan kitakarítja. Amint azonban el akarta kezdeni a munkát, eszébe jutott, hogy a mosdókagylóhoz való tisztítószert néhány nappal ezelőtt a mosókonyhában használta. A mosókonyhában megállapította, hogy már két napja nem volt cserélve a macskaalom. Amikor azt kiürítette és a garázsba vitte, eszébe jutott, hogy másnap papírgyűjtés lesz és a használt papírokat össze kell kötni, de az ehhez való madzag a padláson van, mert a gyerekek ott kötélpályát építettek. Felment a padlásra és szerencsés módon a madzag mellen egy pulóvert is talált, amit már három napja keresett. Amikor végre összekötötte a papírt, rájött, hogy tulajdonképpen már régen el kellett volna kezdenie a főzést. Aztán hazajöttek a gyerekek és a zeneórával és más dolgokkal el is múlt a nap. Este, amikor a fogát mosta, megállapította, hogy a tisztítószer még mindig Lent van a pincében. Tehát nem a munka, amit elvégeztünk, merít ki minket, hanem a rágondolás arra a sok feladatra, amit még el kell intéznünk.
Tudom, hogy nem mindig lehet előre megtervezni a dolgokat, mert gyakran elképzelhetetlen dolgok történnek. Mégis nagy segítség azonban valamely konkrét elhatározás megvalósításakor, ha előző este a dolgot megtervezzük és ellenőrizzük, hogy minden megvan-e hozzá, ami szükséges lehet. Az akarat egészen másként aktív, ha valamit elhatározunk és aztán alszunk rá egyet. A háztartás ne legyen kényszer, és mi házigazdák, legyünk bár férfiak vagy nők, a háztartásunk urai kell legyünk és nem pedig fordítva. Csak az a fontos, hogy magunkat ne csapjuk be. A feladat teljesítésének módja különbözteti meg a királylányt a szolgálótól. A háromszög képe nagyban segít nekem az egyensúly megtartásában: Van a gondolkodás, érzés és akarat – a háztartás, partner és gyerekek – Mi, Te és én. És mindenki pontosan tudja, hogy néz ki az ő saját háromszöge.
Gyakran mondogatjuk: Még ezt kell csinálnom, és még azt is meg kell csinálnom és azt még feltétlenül... Ki mondja ezt tulajdonképpen? Mi magunk mondjuk, mi magunk követelünk túl sokat magunktól az igényeinkkel és a magunkkal szembeni elvárásunkkal. Abban is hiszek, hogy azért vagyunk túlterheltek, mert nem bízunk eléggé a sok láthatatlan segítőben, akik körülvesznek minket. Vannak angyalok és házszellemek .... Amikor reggel felkelünk és a napot köszöntjük, kérhetjük az angyalokat, segítsenek nekünk, hogy a nap egy részét harmonikusan sikerüljön kialakítani. (Például reggel 8 óráig, hogy a sikerélményt élvezni is tudjuk!) A vasárnapi iskolában mesélte nekünk a lelkész, hogy az angyalok unatkoznak, mert kevés a tennivalójuk. Oly sok az olyan imádság, amely olyan lehetetlen dolgokat kér tőlük, hogy arra egyáltalán nem szabad reagálniuk. És egyszer csak ott áll az ablakban egy gyermek – a mi esetünkben egy édesanya –, és segítséget kér ahhoz, hogy a napját harmonikusan tudja kialakítani. „VÉGRE!! Van valami értelmes tennivalónk” – mondják az angyalok és segítségére sietnek.
Mielőtt a jelenlegi tevékenységemet itt a Goetheanumban elkezdtem, helyettesítésképpen a ház összes WC-jét takarítottam, kb. 65 darabot. Reggelente 6-kor kezdtem és gyakran énekeltem közben. Pontos módszerem van. Van a napi ápolás és aztán hetente egyszer vagy kétszer a teljes ápolás, amikor az egészet kitakarítom tetőtől talpig. Ez a teljes ápolás kicsit több időt igényel és mivel a lehajolás-tisztítás-megfordulás-lehajolás közben szédülés jött rám, térden állva kezdtem a WC-ket takarítani. Na, amikor így a WC előtt térdei az ember, valami egészen finom dolog történik. Az egész tartás megváltozik. Az a mód is, ahogyan a munkát végezzük, az elemi lényekkel való bánásmód is. Utána ismét fel kellett egyenesedjek... Ez a tapasztalat, amit a takarítás utáni tudatos felegyenesedéskor átéltem, oly gazdagító volt és marad, hogy ma is szívesebben takarítok ki 20 WC-t, mint hogy egy szőnyeget kiporszívózzak. Ezt a munkát főleg azért szeretem, mert mindig ajándéknak érzem, ha tiszta, szeretettel ápolt WC-re mehetek.
Tavaly Norvégiában beszéltem a takarításról és ápolásról és takarító kurzust is tartottam, délelőtt angolul és délután németül. Délután odajött hozzám egy asszony és megkérdezte, hogy csatlakozhatna-e a kurzushoz, ugyanis nem jelentkezett be előre. Elmondta, hogy annyira arcátlan dolognak tartotta, hogy most már Dornachból jönnek ide és mondják meg hogyan kell takarítani, hogy elhatározta, ezen nem vesz részt. Amikor azonban a férje hazajött és bejelentette, hogy várjanak még egy kicsit az ebéddel, mert előbb ki akarja takarítani a WC-t, mégiscsak szerette volna megtudni, hogy ki művelte ezt a csodát. A férje ezelőtt ugyanis még sosem takarított WC-t.
Ha elkezdek a takarításról beszélni, órákig tudnám folytatni, végtelen a téma: hogyan takarítunk, mivel takarítunk. hogyan lehet megtanulni ezt a munkát ténylegesen szeretni és értelmesnek tartani? Hogyan tudjuk ránevelni gyermekeinket (és néha a férjeket is!), hogy a kis dolgokra is figyeljenek és a feladatokat végigvigyék? Például, hogy az asztal letakarítása után a rongyot rázzák ki és rendesen akasszák fel száradni és ne hagyják ott a mosogatni való tetején tele morzsával és vajmaradványokkal. Egy idevágó anekdota jut eszembe. Itt a zweig-ban egyszer a munkámról beszéltem. Az előadást megelőző napon felhívott telefonon egy idősebb úr és elmondta nekem, mennyire örül, hogy itt a Goetheanumban olyan praktikus dologról is szó esik, mint a takarítás. Ő személyesen ismerte Henri Gecket és ő mesélte neki, hogy Rudolf Steiner mindig, amikor a szoborcsoport faragása közben elhívták, először összesöpörte az összes forgácsot és kiöntötte a szemétkosárba. Jóllehet ő és Edith Marion kérték, hogy ezt a munkát hadd vegyék át, mindig ő maga csinálta. Egyszer megkérdezte Henri Geck, miért szánja rá az időt mindig a takarításra, amikor gyakran öt percig sem marad távol. Erre azt válaszolta: Amíg dolgozom, addig minden, amivel dolgozom, munkaanyag és ura vagyok a helyzetnek. Ha azonban abbahagyom a munkát és elhagyom a munkahelyemet, akkor a forgácsok, amelyek a földön fekszenek, szemétté válnak és a szemétnek a szemetesben a helye, mert azokra a lényekre, amelyek jól érzik magukat a szemétben, nincs szükségünk ott, ahol művészi alkotó munkát akarunk folytatni...
Végezetül még szeretném elmesélni egy élményemet. Ez a tapasztalat azt mutatja nekem, hogy nem szabad alábecsülni a szeretetteljes ápolás fontosságát és hogy általa valódi teret tudtuk teremteni valami új számara – ezek értékes pillanatok, amikor alakító módon tudunk dolgozni és hozzájárulhatunk a megújuláshoz és a békéhez.
Fiatalkorú bűnözők nevelőintézete kérte fel a céget, hogy egy egész lakóházat takarítsunk ki, mivel nyílt napot fognak tartani. Felháborodtam az elhanyagoltság láttán, ami fogadott és szerettem volna tudni, ki a felesős a szintentartó takarításért. -„A fiatalok.” -„Ki tanítja meg a fiataloknak, hogyan kell takarítani?” -"Ezt mi nevelők csináljuk.” –„Van olyan hely, amit a nevelők maguk takarítanak?” Amikor megnéztem, azt mondtam a nevelőnek: -„A nevelők sem tudják hogyan kell takarítani.” –„Mi ez itt tulajdonképpen, akar takarítani vagy nem?” – kérdezte a nevelő.
Erre azt válaszoltam, hogy szívesen takarítok, de nem a cégemmel. Rendelkezésre bocsátom az eszközeimet, takarítószereimet és az egész know-how-t, hogy a fiatalokkal és a nevelőkkel kitakarítsuk a házat. Ezt természetesen előbb a kollégium elé kellett vinni, ilyenre még nem volt példa. Mellékesen megemlítettem, hogy ha a cég takarít, a 3000 SFR-ba kerülne és 600 SFR-ba, ha egyedül jövök. Amikor elfogadták, a következő feltétellel álltam elő. Mivel nem vagyok sem nevelő, sem szociálpedagógus, csak az őrangyal révén tudok a fiatalokhoz közel kerülni. Előtte mindet név szerint meg akarom ismerni. Közös reggelit szerveztek, az ismerkedés megvolt. Tízen laktak ebben a házban, minden hétvégén ötnek volt kimenője. Így két hétvégére osztottuk el a munkát. A ház 3 emeletes volt és az egész lépcsőház a legagresszívebb graffitivel volt befestve, borzalmas képek egészen sötét és nagyon rikító színekkel.
Hozzáláttunk a munkához. A szobákban csak az ablakokat, ajtókat és a padlót kellett rendbe hozni. Amikor azonban a fiatalok belefogtak, mindent meg akartak csinálni. Így aztán elkezdtük eltávolítani a posztereket és ragaszokat. Az egyik fiú még az ágyát is szétszedte és sok elveszettnek hitt ruhadarabot talált. Egy másik azt kérdezte, hogyan lehet biológiai úton megtisztítani a sztereo berendezését.... A takarításhoz zene is kellett nekik, és micsoda zene! Úgy hangzott mint a gyorsvonat és a gépfegyver keveréke. Aztán megkérdeztem a fiút, mért pont ezt a zenét választotta. „Ez energiát ad nekem.” -„Ez nem látszik rajtad.” –„Maga milyen zenét hallgat?”– tudakolta tőlem. -„Főleg klasszikus zenét, én a hatvanas években voltam olyan korú, mint ti most.” Egyszer csak hallom Cat Stevenstől a Morning has broken c. dalt..... Ez már szimfónia volt az előző lármához képest. A fiatalembert még arról is még tudtam győzni, hogy könnyebb a Morning has broken ritmusára takarítani, mint az ő Tu-dum, tu-dum, tu-dum zenéjére. A hangulat csodálatos volt és nagyot haladtunk.
Amikor a következő hétvégén a társaság második felének kedvéért visszatértem, csodálatos meglepetés várt. Azok a fiatalok, akik velem takarítottak; a következő hétfőn engedélyt kértek, hogy saját pénzükön festéket vegyenek és szabadidejükben az egész lépcsőházat tetőtől talpig fehérre festették. De nem elégedtek meg ennyivel. Az egész felületre gyerekképeket festettek: házikót ablakkal, ajtóval és füstölő kéménnyel gyümölcsfákat érett almával és cseresznyével, ragyogó napocskát, szivárványt, pillangókat, csigaházakat, tulipánokat és nárciszokat.
Ezek a megkeményedett, szociálisan sérült fiatal emberek megérezték azt az igényüket, hogy ott a falon maguknak egy darab gyógyító világot alkossanak, a keletkezett ürességet újjá formálják.

__________________

"Nem akarok most itt nagy elméleti fejtegetésekbe bocsátkozni a lelki nagytakarítás mibenlétéről,ehelyett beszéljen az élet!
Egy férfi rendezett családi életet élt.Szerette feleségét,gyermekeit, gyülekezetét,Jézus Krisztust- amikor egy új munkatársnő került az ő szobájába.Ez a fiatatal kollegina sokféle módon értésére adta azt,hogy tetszik neki a férfi.
S akkor elkezdődött a harc.Magában erősen feltette:nem gondolok reá.Annál többet gondolt rá.Kínjában inni kezdett,hogy ne vele foglalkozzon képzeletében.Rászokott az alkoholra.Azt is elhatározta:nem iszik.De minél inkább elhatározta,annál inkább ivott.Érezte,hogy csúszik lefelé.
Akkor mellé állt egy hívő barátja,akinek elmondott őszintén mindent.Az meghallgatta,s kettőt kérdezett tőle:
- Ha az irodában vagy azzal a munkatársnőddel,figyelsz a szavára? Amikor mond neked valamit,megjegyzed a szavait?
Mindkét kérdésre igenlő választ kapott.Jöttek a további kérdések:
- Egy nap mennyit gondolsz a munkatársnődre s az italra?
- Legalább egy fél napot.
- S mennyit gondolsz Jézus Krisztusra?
- Esténként,amikor sietve elolvasom a napi Igét:öt-tíz percig.
- S figyelsz az Ige mondanivalójára?- kérdezte tovább.
- Nem tudok.Elkalandozik a figyelmem -válaszolta a férfi.
- Nos,itt a baj! -mondta a barátja.Gondolj öt percet azokra,amiket a nő mond,és fél napot Jézus Krisztusra - s elkezdődik a gyógyulásod.Tehát próbálj meg nem figyelni a kolléganődre,de erősen figyelj az Igére! Jegyezz meg belőle,amennyit csak tudsz!
Nagyon egyszerű, de mély lélekkel adott tanács volt ez.Hiszen a tanács Isten Lelkétől eredt,ami nem okosit,hanem bölccsé tesz.
És következett egy nehéz,harcos esztendő.Ketten:a lejtőn lefelé csúszó lélek és az Úr Jézus Krisztus kezdte meg a küzdelmet azon az úton,ahol már csak térden állva lehet megállni. De a férfi erős volt és akarta,hogy megálljon,megfogadta barája tanácsát.... Gondolkodni kezdett Jézus Krisztus szentségéről,lényéről.
Sikerült. Meg tudott szabadulni - mert pozitiv irányban harcolt. Felvette a küzdelmet a bűnnel.Felszabadult. Mert ahol az Isten Lelke, ott a szabadság/vö.Jn 8,32/... Nem valami ellen vette fel a küzdelmet,hanem gondolatait Jézus Krisztusra irányította...jobban figyeljünk az Ige szavára.És gondolkozzunk is rajta....a figyelmét, mint egy reflektort,fényszórót - elmozditotta a fix,megrögzött pontjáról/ital és nő/- egy igazi,gyógyitó szilárd pontra,Jézus Krisztusra,az Igére.
Ahhoz,hogy belső módon is tiszták lehessünk,két "F" betűt kell megtanulnunk és helyesen alkalmaznunk:
FIGYELEM! -kire,mire figyelek?
A FANTÁZIÁM! -mire gondolok,ki jár az eszemben?
A belső nagytakaritásnak itt kell kezdődnie."
/Gyökössy Endre:Nagytakarítás c. füzetből/