A korai gyarmatosítók kegyetlen módszerekkel próbálták megsemmisíteni kultúrájukat, de sikertelenül. A modern technikai civilizációnak azonban valamelyest sikerült megbomlasztani a hagyományos hopi társadalmat, mely azóta megosztottá vált. Egyik oldalon a fehérek kultúráját is átvenni kívánó haladók állnak, a másik oldalon az ősi hagyományokhoz híven ragaszkodók. E szakadás, valamint a mai kor megpróbáltatásai miatt, a kultúrájukért aggódni kezdő nép bölcs vezetői ekkor úgy határoztak, hogy közzéteszik ősi szertartásaik eddig eltitkolt magyarázatait, jelentéseit. A Book of the Hopi címet viselő könyvet legelőször 1967-ben adták ki, azóta több kiadást is megért. Írója, Frank Waters, maga is indián származású, és munkájáért több ízben is jelöltje volt az irodalmi Nobel-díjnak.

A következőkben az olvasó rövid betekintést kaphat ebbe az egzotikus világba.

A világ teremtése

"Kezdetben csak a Teremtő, Taiowa létezett. Minden egyéb csupán végtelen űr volt. Nem létezett sem kezdet, sem vég, sem idő, sem forma, sem élet, csak a végtelen űr. A kezdet és a vég, az idő, a forma és az élet csak a Teremtő elméjében volt meg."

Így kezdődik a hopi teremtésmítosz. A továbbiak csak vázlatosan kerülnek felsorolásra. Először a Teremtő, a végtelen, létrehozta Sótuknang-ot, a végest, az első erőt, akit megbízott a világ megteremtésével. Taiowa tervének megfelelően Sótuknang először a szilárd anyagot hozta létre a határtalan űr anyagából, és kilenc világot épített belőle. Egyet a Teremtő számára, egyet saját maga számára, és hetet az eljövendő életformák számára. Aztán került sor a vizek, majd a levegő megteremtésére. Ezek után Sótuknang az első világba, Tokpelá-ba ment, ahol megteremtette Pók Asszonyt. Amint életre kelt, és nevet kapott, megkérdezte: - Miért vagyok én itt? Sótuknang felvilágosította őt, hogy az ő feladata lesz életet teremteni az újonnan létesített világba. Először az Ikreket teremtette meg, úgy, hogy földdarabot vett a szájába, melyet nyálával meglágyított, majd két alakot gyúrt belőle. Egy fehér köpeny-nyel borította be őket, mely nem volt más, mint a teremtő bölcsesség, és elénekelte fölöttük a Teremtés Dalát. Ettől az Ikrek életre keltek. Az ő feladatuk volt egyrészt a Föld megszilárdítása, másrészt a hang kibocsátása, melyet átvettek a föld tengelye mentén lévő rezgésközpontok, úgyhogy az egész világ a Teremtő hangját visszhangozta.

Az ember teremtése Ezek után Pók Asszony az Ikrek megteremtésének hasonló módon teremtett embereket. Először négy különböző színű (sárga, vörös, fehér és fekete) földet vett, melyek, miután az éneklést befejezve leemelte róluk a köpenyt, férfiakként keltek életre. Őket Pók Asszony Sótuknang képére formálta. Ezek után ismét négy emberi lényt teremtett, az előzőkhöz hasonló módon, de ezeket most a saját képére formálta. Ők voltak az első asszonyok.

Az első emberek azonban, bár életre keltek és mozogtak, nem tudtak beszélni. Ezért Pók Asszony az egyik Ikerhez, a Visszhanghoz fordult. Az ő kiáltására visszhangzott a Föld tengelye mentén, és az egész Világegyetemen át. A hívásra megjelent Sótuknang, akinek Pók Asszony elmondta mi a gondja. Az első erő ekkor mindegyik színű emberpárnak különböző nyelveket adott, bölcsességet, és erőt, hogy szaporodjanak és sokasodjanak. Csak annyit kért tőlük, hogy harmóniában és szeretetben éljenek, sohasem feledkezve el a teremtőjük iránti tiszteletről.

Az ember bűnbeesése

Az emberek elterjedtek és sokasodtak az első világban. Bár más nyelveket beszéltek, beszéd nélkül is megértették egymást. Ehhez hasonlóan megérezték az állatok érzéseit és gondolatait is. A különböző színű emberek és állatok mind egynek érezték egymást.

De idővel néhányan közülük megfeledkeztek a Teremtő tiszteletéről, belső erőiket saját önző céljaikra kezdték felhasználni, elfelejtve, hogy létezésük elsődleges célja a Teremtő tervének beteljesítése.

Ekkor megjelent köztük egy madár formájában Lavaihoja, a Társalgó. Minél tovább beszélt hozzájuk, annál inkább meggyőzte őket a közöttük levő különbségekről. Először az állatok különültek el az emberektől, aki vadakká válva elmenekültek az emberek elől. Majd a különböző fajú és nyelvű emberek kezdtek különválni egymástól.

Ekkor jelent meg köztük a jóképű Kátoja, egy nagyfejű kígyó képében. Az ő szavát követve az emberek gyanakodni kezdtek egymásra, igazságtalanul vádolva egymást, mígnem harciassá váltak és egymás ellen kezdtek hadakozni.

A világ elpusztítása

De a különböző fajú és nyelvű emberek mindegyik csoportjában maradt egy kisebbség, akik továbbra is tisztelték a Teremtőt és az ő törvényei szerint éltek. Hozzájuk eljött Sótuknang, aki elmondta, hogy ő és a Teremtő látva az emberek gonoszságát, elhatározták e világ megsemmisítését. A hozzájuk hű kiválasztottakkal közölték, hogyan menekülhetnek meg.

A kiválasztottak nappal egy felhőt, éjjel egy csillagot követve vándoroltak, mely látomásban jelent meg nekik. A többiek, akik belső látásukat elveszítették, nem látták a felhőt, sem a csillagot, és nem követték őket. A kiválasztottak különböző csoportjai egy helyen találkoztak össze, és amikor mind összegyűltek, megjelent előttük Sótuknang, aki a föld alá, a hangyák templomába vezette az embereket. Miután a kiválasztottak biztonságban voltak, az első erő megnyitotta a Föld vulkánjait. A tűz feljött, és mindent elpusztított a Föld színén. Csak a kiválasztottak menekültek meg, akik biztonságban voltak a föld alatt, a hangyák népének vendégeiként.

Új világok teremtése

Miután az elpusztított első világ kihűlt, Sótuknang egy új világot teremtett a régi helyett, majd kihozta az embereket a föld alól, és átadta nekik az új világot, hogy itt éljenek a Teremtő tervét beteljesítve.

Kezdetben a dolgok itt is jól mentek. Az emberek házakat építettek és kereskedni kezdtek, és bár mindenük megvolt, amire az élethez szükség volt, egyre többet akartak. A dolgok odáig fajultak, hogy ez a világ is pusztulásra ítéltetett. A kiválasztottak persze ismét megmenekültek, majd a harmadik világot rendelték számukra. A történet azonban újra megismétlődött, és ezt a világot is el kellett pusztítani. Végül a Teremtőhöz hű emberek a mostani, negyedik világba kerültek. Ők voltak a mai hopik ősei, akik az új világban, hosszú vándorlás után ott állapodtak meg, ahol ma is élnek. Ezekről a vándorlásokról, illetve arról, hogy a hopik milyen szertartásokkal igyekeznek biztosítani a teremtett világ rendjét, a következő részekben lesz szó.

A hopik vándorlásai

Miután a hopik ebbe a jelenlegi, negyedik világba jutottak, e világ védőszelleme, Másaw négy szent táblát adott át nekik, melyek szimbolikusan körvonalazták leendő vándorlásaikat. Csak e vándorlások befejeztével telepedhettek meg véglegesen. E vándorlásokról szóló mítoszok magyarázattal szolgálhatnak egyes régészeti rejtélyekre, másrészt számos mai szertartásuk mozzanatai csak e mítoszok által érthetőek meg.

A vándorlások története valójában az egyes nemzetségek története. Ezek közül itt csupán néhány fontosabb, jellegzetesebb említhető meg.

A szent táblák

A szent táblák egyikét a Tűz nemzetség kapta. Ez mintegy tíz centiméteres négyzet alakú sötét színárnyalatú kőtábla, melynek egyik sarka le van törve. A tábla arra utal, hogy miután a nemzetség vándorlásait befejezve, letelepedik állandó otthonában, el fog jönni az idő, amikor egy idegen nép meghódítja őket. El fogják venni földjeiket, új életszabályokat kényszerítenek majd rájuk. Nem szabad szembeszállniuk velük, hanem meg kell várniuk az elveszett fehér testvérüket, aki majd visszatér hozzájuk a tábla hiányzó részével, megszabadítja ket kínzóiktól, és közösen testvériségben fognak élni. De ha vezetőjük elhagyná vallását, akkor le kell vágniuk a fejét, hogy megszabaduljanak a tett káros következményeitől.

A másik három táblát a Medve nemzetség kapta, akik e negyedik világ vezető nemzetségét képezik. A második tábla közepén egy kalász áll, körülötte állatok is vannak, s az egészet két kígyó zárja körül, melyek a hopi föld két határfolyóját, a Colorado, és a Rio Grande folyókat jelképezik. A négy sarokban álló kinyújtott karú emberalakok vallási vezetőket jelképeznek. A tábla hátoldalán a falufőnök van ábrázolva, akit mindig a Medve nemzetség tagjai közül választanak.

Másaw ajándéka és utasításai

Minden nemzetség kapott tőle egy mágikus korsót. Azért kapták, mert vándorlásaik során gyakran olyan helyekre kerülnek, ahol nem lesz víz, de ha ezeket a korsókat a megfelelő imák és szertartások elvégzése által beássák a földbe, azokból víz fog fakadni. Minden egyes korsónak külön hordozója kell legyen, egy a szokásokat tökéletesen betartó szent életű ember. A történetek szerint vándorlásaik során, a hopik fel is használták e vizeskorsók mágikus erejét.

Másaw utasításai szerint minden egyes nemzetségnek az új világ mind a négy fő irányában (a négy égtáj) el kellett menni a világot határoló óceánig, majd miután mindezzel megvoltak, visszatérni a világ középpontjában álló földre, ami ma is a hopik földje, s ott a nemzetségek egyesülve betölthessék a Teremtő tervét. Ezek a vándorlások azt a célt is szolgálták, hogy megtisztítsák az embereket a harmadik világban elkövetett buneiktől.

A nemzetségek hatalma

A negyedik világban a nép először együtt kezdte meg a vándorlását, egy magas hegy megmászásával. Volt velük két máhu, a sáskához hasonló rovar is. Amint felértek a hegytetőre, egy sassal találkoztak. A máhuk egyike, aki a nép szóvivője volt, megszólította őt. Megtudták, hogy ez a sas e világ teremtése óta lakik ott, s így tőle kértek engedélyt, hogy letelepedhessenek itt.

A sas két próbának vetette alá őket. Az egyik próba abban állt, hogy egy hegyes nyilat döfött az egyik máhu szeme felé, annyira, hogy a nyíl hegye már szinte megérintette annak szemét, de az még csak nem is pislantott. A második próba során nyílvesszőket lőtt keresztül a máhuk testén, de azok felemelték fuvoláikat és egy lágy dallamot kezdtek rajta játszani, mely olyan megnyugtató rezgéseket és olyan magasztos lelkiállapotot keltett, mely begyógyította sebeiket. Mivel kiállták a próbákat, a sas megadta a népnek az engedélyt, hogy birtokba vegyék a földet. Ezenkívül a sas megengedte, hogy szertartásaikban felhasználják tollait, hiszen ő a magasságok ura, az, aki imáikat tolmácsolni tudja a Teremtőhöz. Talán nem is olyan véletlen, hogy mind az Egyesült Államok, mind Mexikó címerében megtalálható a sas.

Itt a hegytetőn a nép a négy égtáj irányában szétvált, s így indultak el vándorlásaikra. Észak felé a Pók, a Kék Fuvola, a Tűz, a Kígyó és a Nap nemzetségek indultak el, Pók asszony vezetésével. Kezdetben meleg éghajlatú vidékeken haladtak keresztül, itt élelmet is bőségben találtak, de később az éghajlat egyre szárazabbá és hidegebbé vált. Néha megálltak egy időre, kukoricát vetettek, s miután learatták a termést, indultak csak tovább. Egyre északabbra érve hó és jég fogadta őket. Éjszakára a hóba ásták be magukat, s azzal a hővel melegedtek, melyet képesek voltak megidézni. Vizet a mágikus korsóikból nyertek. Volt nekik egy kis földből készült edényük is, amelybe kukoricát és egyéb növényeket vetettek, és ahogyan énekeltek, a magok kikeltek és termést hoztak. Ilyen hatalma volt a nemzetségeknek.

A világ Hátsó Ajtaja

Végül elérték a sarkkört, vagy más néven e világ Hátsó Ajtaját, ahol egy hatalmas hóhegy és jégóceán zárta le az utat. Itt vissza kellett volna forduljanak, Pók Asszony azonban rávette oket, hogy mágikus képességeikkel olvasszák meg az akadályokat. A Pók nemzetség azonnal elfogadta javaslatát, s a többieket is rávették erre. A Kék Fuvola nemzetség fuvolajátékával trópusi hőséget idézett meg, a Tűz nemzetség a Föld mélyében levő tüzet idézte meg, a Nap nemzetség természetesen a Nap erejét idézte meg, a Kígyó nemzetség pedig erős rezgéseket keltett, a hóhegy összetörése érdekében.

És bár nagy volt a nemzetségek mágikus hatalma, ezúttal mind a négy próbálkozásuk sikertelen maradt. Ekkor hirtelen Sótuknang jelent meg előttük. Elmondta, hogy ha ő és nagybátyja, a Teremtő megengedték volna nekik a Hátsó Ajtó kinyitását, nagy katasztrófa következett volna be, hiszen a nagy mennyiségű hó és jég megolvasztása által, a víz elárasztotta volna az egész világot. Mivel a Teremtőtől kapott szent erőket helytelen módon használták fel, Pók Asszony, aki addig egy szép és fiatal nő volt, büntetésbol csúnya és öreg asszonnyá lett átváltoztatva, és nemzetsége, aki a többieket a rosszra csábította, arra lett ítélve, hogy tőlük fognak a jövőben a rossz és gonosz cselekedtek kiindulni.

Ezután a vándorok visszafordultak dél felé, a későbbiek során pedig az egyes nemzetségek különválva folytatták vándorlásaikat. Számos helyen a vándorok nyomai ma is megtalálhatók. Elhagyott ősi városok, építmények, sziklákba vésett rajzok tanúskodnak ezekről.

Számos egyéb érdekes mítosz írja le részletesen a különböző nemzetségek további vándorlásait egészen azok végleges letelepedéséig. Mindezek leírására azonban itt nincs lehetőség. A továbbiakban csupán majd a hopik világnézetének és szertartásainak rövid ismertetésére kerülhet sor.