„Az I. világháború előtt működött Budapesten egy ,Turáni társaság’, amely délutá­nonként nyilvános előadásokat, üléseket és beszélgetéseket szervezett, amelyekre időnként diáklányokat is meghívtak. Egyes délutánokon így én is részt vehettem és elő­ször ott hallottam a ,Turáni átok legendájáról'. Nekem úgy tűnik, hogy forrásmegjelö­lésről nem esett szó, inkább egy szóbeli hagyományról beszéltek, de az is könnyen le­hetséges, hogy az utalásokat elfelejtettem. Azóta ismételten találkoztam ezzel a mon­dával, de mindig a szerzők kilétének, vagy a monda eredetének megjelölése nélkül" - írja a legenda feljegyzője.

A „Turáni átok" szólásmondás napjainkig fennmaradt. A vele való szembesítéssel korántsem az a szándékom, hogy bűntudatunk reflexeit erősítsem, hanem az, hogy legősibb időkre utaló legendánk hátterét és mélyebb összefüggéseit bemutassam. A le­gendával kapcsolatban máris sok kérdés merül fel, amelyekre a későbbiekben a könyv megkísérel feleletet adni: például már az sem világos a mai olvasó előtt, hogy mit is értsen a „turáni népfaj" megjelölésen? Továbbá mi köze van a magyaroknak ehhez a népcsoporthoz és főleg a valóban sokat emlegetett „turáni átokhoz"? Mindenesetre a szakemberek előtt esetleg kétes eredetű legenda a szellemtörténeti kutatások által iga­zolt atlantiszi katasztrófa okait meglehetős pontossággal körvonalazza.

Íme a legenda:

„Ott, ahol ma az Atlanti-óceán roppant víztömege hullámzik, ősidőkben egy konti­nens nagyságú sziget terült cl. Hét terjedelmes országot foglalt magába, köztük a turá­niak birodalmát. Nekik tudható be, hogy a hét ország boldogsága szerencsétlenséggé változott. Ugyanis az ősturániak súlyos vétket követtek el, s ezáltal a saját fejükre is bajt hoztak: a 'Turáni átkot' amely nemcsak népüket, hanem utódaikat és a velük kap­csolatos országokat is elérte, ugyanis a hét ország egyre több lakója bonyolódott bele az ősturániak áruló cselekedeteibe. így jött aztán büntetésül a ,Nagy árvíz' - egyes ki­vételektől eltekintve - az egész akkori emberiségre! Minden országból egy-egy család menekülhetett csak a mai Európán keresztül Ázsiába, hogy ott fajának további fennma­radásáról gondoskodjon.

Az ős-turániak néppusztító bűne abban állott, hogy a szent tudást, amelyet kinyilat­koztatásként kaptak, nem az emberiség hasznára, hanem saját önző céljaik megvalósí­tására alkalmazták. A ,Turáni átok^' mindenhol viszályt, perlekedést okoz, egyenetlen­séget kelt a közösségekben. Különös erővel jelentkezik akkor, ha az egyetértés bizo­nyos emberek közt különleges fontossággal bír. A ,Turáni átok' sok ördögi kísértésé­nek egyike olyképpen hat, hogy az általa megszállottak úgy vélik, hogy éppen jogosan lépnek fel valamilyen nemes ügy érdekében. Valójában pedig a jó erők bomlasztását szolgálják.

A ,Turáni átok' alighanem az emberiség egyik legnagyobb sorscsapása - Rudolf Steiner azonban, tudomásom szerint, ilyen néven nem beszél róla. Azok a népek, akik a turáni fajhoz tartozónak érezték magukat, meg vannak róla győződve, hogy az. átok őket érinti a legjobban. így a magyarok is, mert az ősidőkben törzseik közé turániakat is befogadtak. Bölcseik figyelmeztetése és jó példája ellenére történelmük folyamán sokat szenvedtek testvérharcoktól, viszálytól, a gondolkodásban való áthághatatlan el­lentétektől és utána vigasztalanná válva, fel kellett tenniük a kérdést: hogyan tudnának az átok alól megmenekülni? Hol van az az iránymutató erő, amely szabadítást hozna?"

Eddig tart a szerző legendára vonatkozó visszaemlékezése.

Atlantiszról a mai tudomány semmilyen információval nem rendelkezik; az egyko­ri kontinens Platón Timaiosz és Kritiasz című munkái révén vált ismertté⁴, ám a tudo­mány képviselői a klasszikus írók, úgy Platón, mint például Diodórusz utalásait is a mesék és mondák világába száműzték. Platón a Poszeidon szigetről, mint az elsüllyedt Atlantisz maradékáról beszél.

Az első könyvben, Timaioszban, Szókratész egyik nap kifejtette elméletét barátai­nak az eszményi államról, s mikor közülük Kritiasz, Timaiosz és Hermokratész ismét összegyűlnek nála, hogy megvitassák és előadják a maguk nézeteit - Kritiasz előadja Atlantisz tanulságos történetét, ahogy dédapjának rokona. Szolón hallotta az egyipto­mi Szaisz városában, Neith istennő papjától. Egyiptomban a görög bölcset nagy tisz­tességgel halmozták el. s midőn az elmúlt időkről tudakozódott az ottani papoktól, úgy találta, hogy sem ő, sem más hellén úgyszólván semmit sem tud ezekről a dolgokról.

„Egy alkalommal, szóra akarván bírni őket, Hellász legrégebbi történeteit kezdte el­beszélni nékik ... az egyik pap, igen öreg ember, felkiáltott: „Szolón, Szolón, ti hellé­nek mind gyermekek vagytok és maradtok is, és öreg hellén nincsen". Micsoda, hogy érted ezt?" - kérdezte Szolón. „Szellemileg mindnyájan fiatalok vagytok - felelte a pap - mert lelketekben nincsen ősi hagyományú ismeret és semmi idők folyamán megérett tudomány. Ennek oka pedig a következő. Gyakran és sokféle módon pusztultak már el az emberek, sőt fognak is. a legnagyobb ménékben tűz és víz által, de ezerféle kisebb okból szintén.

Ti egy vízözönről tudtok, holott oly sok előzte már meg; s nem tudjátok, hogy a leg­kiválóbb emberi nemzet a ti földeteken élt, ahonnan te és a ti mostani városotok (álla­motok) polgárai származnak, mert egy kis törzs írmagul megmaradt. Ez mind ismeret­len előttetek, mert őseitek sok emberöltőn át az írás beszéde nélkül éltek. Egykor, a leg­nagyobb vízi veszedelem előtt, az a város (állam), amely most az athéniaké, a leghar­ciasabb volt, és minden tekintetben kitűnő törvényekkel rendelkezett; nekik tulajdonít­ják a legnagyszerűbb cselekedeteket, amiket csak ismerünk. ...Államotok minden ki­váló viselt dolgai közül, amint írásainkban csodálattal olvassuk, nagysága és hősiessé­ge által egy különösen kitűnik. Feljegyzéseink egy roppant erős katonai hatalomról be­szélnek, amely a ti államotok által lelte végét, amikor elbizakodottságtól hajtva egész Európa és Ázsia ellen hadba vonult az Atlanti-óceán felől.

Mert akkoriban a tenger ott még járható volt. Ugyanis a szoros előtt, amelyet ti Hé­raklész oszlopainak neveztek, egy sziget terült el, nagyobb, mint (Elő-) Ázsia és Líbia (Észak-Afrika) együttvéve, s erről a szigetről akkoriban még át lehetett kelni más szi­getekre, ezekről pedig a túlnan fekvő egész világrészre, mely ezt az úgynevezett ten­gert körülveszi. így tehát mindaz, ami ezen a szoroson belül van, tulajdonképpen csak szűk bejáratú öbölnek látszik: ama tengert azonban joggal nevezik óceánnak, és a (túl­só) partján elterülő földet hasonló joggal földrésznek. Ezen az Atlantisz nevű szigeten egy nagy és csodálatra méltó birodalom állt fenn, mely nemcsak az egész szigeten, ha­nem sok más szigeten és ama szárazföld egyes részein is uralkodott; hatalma ezen kí­vül kiterjedt Líbiára, egészen Egyiptomig, és Európára Türrhéniáig (Itáliáig).

Később azonban hatalmas földrengések és vízáradások támadtak, és egy szörnyű nap és egy szörnyű éjszaka lefolyása alatt a ti egész harcias nemzetségeteket csapatos­tul elnyelte a föld, és éppen így elmerült Atlantisz szigete is a tengerben. Ezért nem ha­józható és nem járható ott a tenger ma sem, mert a sekélyes iszaptömegek, amiket a süllyedő sziget felhalmozott, lehetetlenné teszik."

Diodórusz Szikulusz ugyancsak említést tesz az elsüllyedt kontinensről, szerinte az óceán partjain túli Atlantisz lakói voltak az elsők, akik ellen az amazonok, élükön Mirina királynővel, harcot viseltek. Az atlantisziaktól származnak - írja Diodórusz - a görögök mítoszai az istenekről, akik „közöttük születtek."⁵

A fennmaradt legendákat izgalmasan egészítették ki egyes, spirituális látással ren­delkező szerzők, akik nem hagyományokra támaszkodtak, hanem maguk is olvasni tudtak az „Akasha krónikában". így például Rudolf Steiner előtt W. Scott Elliott⁶ és jó­val utána Edgár Cayce is⁷ beszámoltak az elsüllyedt Atlantiszról.

Miféle írást, milyen szavahihető feljegyzéseket őriz ez a furcsa nevű krónika?

Az Akasha krónika szanszkrit eredetű fogalom. Az Akasha anyagisága a fizikai és asztrális matéria között álló legeslegfinomabb matéria, amelyben a gondolat közvetle­nül megjelenik. A szellemtudomány szerint mindennek, ami az emberiség fejlődése fo­lyamán megtörtént, nyoma marad a szellemi világokban. Az Akasha krónika vala­mennyi földi történés, valamennyi emberi gondolat élő krónikája! Olvasása spirituális képességekhez kötött, magasabb beavatás eredménye. Ha az ember felismerési képes­ségeit mentális iskolázás révén kifejleszti, írja Steiner, a múltat illetően nincs külső tör­ténelmi bizonyítékokra ráutalva. A múló történelemből az örök történelem mezejére lép. Ez a történelem mindenesetre más betűkkel van írva, mint a szokványos históriáé. A gnózis és a teozófia (antropozófia) ezt Akasha krónikának nevezi. Aki ezzel a képes­séggel érzékeli a szellemi világot, az felismeri a múlt eseményeinek örök karakterét. Ezek nem a történelem „halott" bizonyítékai, hanem élettel telve állnak az érzéken tú­li tekintet előtt. Azok, akik egy ilyen élő írás olvasásába beavatottak, egy sokkal távo­labbi múltba képesek visszapillantani, mint a külső történelem kutatói, s a dolgokat sokkal megbízhatóbban képesek leírni, mint a szokványos történelem.⁸

Ám az Akashában való olvasás, mint Rudolf Steiner figyelmeztet, korántsem egy­szerű. Már csak azért sem, mert nemcsak az ún. .,devahán"⁹ síkján, azaz a gondolati, értelmi világ dimenzióiban találkozhatunk az Akasha képeivel, hanem ez a szellemi krónika lenyúlik az asztrális világba, ahol mint délibáb tűnik fel, így kevéssé összefüg­gő, megbízhatatlan információt nyújt, s erre figyelnie kell annak, aki a múltról kíván kutatni benne.¹⁰ Az Akashában való olvasás egyéb, alapvető nehézségére utal Steiner, mikor megjegyzi, hogy a járatlanoknak nagyon nehéz például megkülönböztetni csu­pán az ember asztrális síkon lévő lenyomatát, vagy követni a továbblépő, élő lélek mi­nőségét, a továbbfejlődő lélek útját a szellemi világokban! Ez két teljesen különböző ember minőség. Mindez napi gyakorlást kíván a szellemtudóstól.¹¹

1. kép. Atlantisz Európa és Amerika között, az Északi-sark felől tekintve. Térkép Athanasius Kircher „Mundus subterraneus" -ából, 1678-ból. A latin feliraton ez áll: „Atlantisz sziget fekvése, amelyet egykor elnyelt a tenger, az egyiptomiak hite és Platón leírása szerint.

Az Akasha krónika örök forrásából táplálkozik Rudolf Steiner elsüllyedt kontinens­sel kapcsolatos információja is, amelyet először 1908-ban „Atlantiszi elődeink'" cím­mel jelentetett meg. A tanulmány része lett az „Akasha krónikából" című könyvének; a téma szerepel a magyarul is megjelent „A világ, föld és az ember" című, 1908-as stuttgarti előadásaiban, sőt a Budapesten 1909-ben megtartott előadás-sorozatában is helyet kapott,¹² amelyben a katasztrófa okait illetően a magyar legenda kísérteties pár­huzamára lelhetünk. Steiner az emberiség atlantiszi fejlődésének fázisaival még „A ró­zsakeresztesek teozófiája" és a „Titkos tudományok körvonalakban" című könyveiben, valamint 20 éven át különböző előadásokban, utalások formájában foglalkozott. Eze­ket az előadásokat később az Antropozófiai társaság könyv alakban is megjelentette.

Ez a régi Atlantisz roppant furcsán hatna a mai emberre! Először is a levegő a mai­nál jóval sűrűbb, a víz pedig ritkább volt: egy sajátságos, nehéz ködökkel terhes at­moszférát képzeljünk el, amelyen át nem volt látható az égbolt, a nap tompa fénnyel vonta be a furcsa, páfrányerdőkben gazdag vegetációt. Ez a ködös állapot csak lassan módosult, s viszonylag későn, Steiner szerint csupán a vízözön után, mi több, ennek ré­vén „tisztázódott" véglegesen! A bibliai özönvíz monda ugyanis egyértelműen utal er­re az atmoszférabeli változásra, amikor a lezúduló kondenzált víztömegek után az Is­ten és az ember között megkötött „új szövetség" jeleként először mutatkozik meg az égen a szivárvány:

„Ezért legyen tehát az ív a felhőben, hogy lássam azt és megemlékezzem az örökkévaló szövetségről Isten között és minden testből való élő állat között, a mely a földön van."

A „szivárvány íve a felhőkön", a Nap sugarainak fénytörése csak a tiszta légkörön át észlelhető. Szerintem erre az új, kitisztult légköri állapotra utal a Bibliánál ősibb özönvíz mondában, a Gilgames eposzban¹³ a bárka ablaknyitási jelenete is, amely nem csupán a sokáig bezárt, világosságtól elszokott ember észlelésének tudható be, hanem a ködmentes légkörön át fenségesen ragyogó Nap elementáris, új élménye is megfogal­mazódott Utnapistim (Noé) szavait tolmácsoló költői sorokban:

„Megnyitottam az ablaktáblát: az erős fény szemembe vágott. Akkor a földre hanyatlottam, alig bírtam elvánszorogni a nyílástól, sajgó szememből a könnyek arcomra folytak."

Persze a szivárvány megjelenéséig sok minden történt a Föld és az emberiség fejlő­désében. A szivárvány már egy új korszak kezdetét jelzi; a szivárvány íve már a Föld mai arculata fölött feszül, amikor az isteni erők által teremtett ember kataklizmákban elpusztított hazájának traumájával újrakezdi sorsát. Újrakezdi és továbblép, hogy be­töltse a teremtésben neki szánt nehéz és izgalmas küldetését.

Mielőtt azonban az atlantiszi sorsfordulóhoz érnénk, fontosnak tűnik számomra nemcsak magának az atlantiszi korszaknak az áttekintése, hanem az ember lényének, kialakulásának, egyáltalán a fejlődés rendkívül bonyolult folyamatának spirituális megközelítése, bizonyos fokú megértése. Röviden be kell pillantanunk a teremtés ma­gasztos távlataiba úgy, ahogy ezt az antropozófiának az Akasha krónikából leolvasott bölcsessége tanítja, s amely összecseng mindazzal, amit a régi Keleten a misztériumok­ban¹⁴ a beavatottak¹⁵ ismertek. így nem véletlen az sem, hogy saját hagyományaink egyes, már a teremtés titkaiba nyúló szálait is megtaláljuk.

3.   Maria von Nagy: Rudolf Steiner - über seine letzte Ansprache, über Ungarn und über die Schweiz. Memoiren I. Genius Verlag, Brugg, 1974. A történelemből, földrajzból és filozófiából doktorált Dr. Göllner Mária 1924-ben ismerte meg Rudolf Steinert a svájci Dornachban, az Antropozófiai Társaság Központjában.

15. A beavatás két fő részből áll. Az első lépcső, valójában a beavatás első négy fo­ka, a szellemi világ átfogó ismertetését foglalja magában, amely előkészítése a tulajdonképpeni beavatásnak. Ez nemcsak ismeretek közlésével járt együtt, ha­nem a lélek morális fejlődése is feltétele volt az iskolázásnak. A legfőbb alapfel­tétel azonban az Isten közelsége, látása utáni olthatatlan vágy, amely megérte a sok lemondással, szenvedéssel és áldozattal teli igyekezetet. A beavatásra készü­lőknek különleges életvitelt kellett követniök; az erkölcsi tisztuláshoz hozzátar­tozott, hogy érzéki ösztöneiket a szellem hatalmával legyőzzék. A beavatottnak megváltozik a valósághoz való viszonya, amely elveszíti feltétlen kézzelfogha­tóságát, s helyet ad a szellem világának. A misztériumba beavatottak, mint pl. Menippus, mesélnek arról, hogy vándorlásaikon nagy vizeken keltek át; hallani arról, hogy kihúzott kard villanása ijesztette meg őket, miközben vér folyt stb. Csak akkor érteni meg ezeknek a képeknek értelmét, ha valaki a magasabb felis­merés útján jár. A beavatott például azt érzékeli, hogy a szilárd matéria, az ed­dig szokásos érzéki észlelés vízzé válva szétfolyik előtte. Úgy véli, hogy elve­szett a talaj a lába alól, mintha mindent, amit előbb élőnek érzett, megöltek vol­na. Mint ahogy egy kard áthatol a meleg testen, úgy hatolt át a szellem az érzé­ki világ létén, a tanítvány legalábbis így látta az „érzéki világ vérét¹' folyni. De utána egy új élet születik számára, amely nincs az alacsonyabb rendű életnek alávetve. A beavatott átéli Isten közelségét, megtapasztalja az élet és halál va­lóságát. A hosszú évekig tartó gyakorlatok, meditációk révén megváltoztatható a lelki élet, új szellemi érzékszervek alakulnak ki, (csakrák, lásd a 42. jegyzetet) uralni lehet a vágyakat stb., de a halál küszöbét még át kell lépni - és ezt csak a beavatás második részében lehet megvalósítani. A megvilágosodás a katartikus út végén következik be. Mindezzel a 3. fejezet foglalkozik részletesebben. Itt olyan titok kapujában állunk, amelyet máig semmilyen hagyomány nem őrzött meg pontosan. Aki átélte, az vagy hallgatott, vagy olyan képi nyelven szólott ró­la, amelyet csak egy másik beavatott érthetett meg. Rudolf Steiner, aki a legna­gyobb beavatottak közé tartozott, szólott részletesebben erről a titkos beavatási folyamatról. Ezen az úton a jelölt tehát maga is tapasztalatot gyűjthet a szellemi világokban. Ehhez a beavatandónak - az iniciátor pap és segítői révén - három és fél napig, egy halálhoz hasonló állapotba kellett kerülnie. Mi történt ekkor? Normális alvó állapotban az ember fizikai-teste és éterteste az ágyban marad, míg asztrálteste és én-je minden éjjel eltávozik a szellemi világokba. így azon­ban az ember nem tud tapasztalatokat érzékelni, mert asztrálteste még nem ren­delkezik szellemi érzékszervekkel. Csak ha felébred tudja szemével, fülével, te­hát érzékeivel környezetét észlelni. A beavatandónak ha már előzőleg kiképez­te asztrális érzékszerveit, arról kellett gondoskodni, hogy mindaz, amit az asztráltest felvett, az étertestre, mint egy pecsét rányomódjon, mégpedig azért, hogy a szellemi érzékelés, tapasztalás megmaradjon és tudatossá váljon. Ez a kapcsolat normális állapotban nem lehetséges, s ezért kellett az új asztrális szer­vek és az étertest között a kapcsolatot egy rendellenes helyzetben, tehát tetszha­lál állapotban létrehozni. Ekkor az étertestet „kiemelték" a fizikai testből. A „művészet" abban állott, hogy az étertest kiemelődjön, de ne teljesen, hogy az ember közben meg ne haljon! Utalnék rá, hogy a lélekstruktúrák testtől való el­szakadását a tanítványok, mint „szétdaraboltságot" élték át. Ez a szétdaraboltság az isteni áldozat szintjén jelenik meg például Ozirisz és Dionüszosz Misztériu­maiban, ez mutatkozik a Kalevalában, Lemminkäinen „feldarabolásában" és a magyar népmesék szétdarabolt, majd csodásan ismét összeforrasztott, újjáélesz­tett mese-alakjaiban is. Nos, a három és fél nap alatt mindaz, ami az asztráltest-ben elő volt készítve, mindaz, amit a szellemi világokban a beavatott átélt - rá­nyomódott az étertestre! Ha utána a pap-iniciátor visszahívta őt a fizikai testbe, a már beavatott ember személyes tanúja lett mindannak, ami a szellemi világok­ban történik. A procedúra végén, amely valóban egy koporsóban történt, az is­mét felélesztett emlékezett a halál utáni történésekre, világokra - és mégis az élők közé tartozott. A halált ezután a beavatott nem az élet végének tekintette, hanem változásnak, másféle állapotnak. Az ókorban kétszer születettnek is ne­vezték őket. Egyiptomban és Görögországban csak azt tekintették halhatatlan­nak, aki tudatával a spirituális világot átélte. „Meghalni annyi, mint beavatott­nak lenni" - mondotta Platón. Lásd a 14. jegyzetet, valamint Rudolf Steiner: Das Johannes Evangelium című előadás-sorozatát. GA 104 / 22. 5. 1908.

 Részletek Rozsnyai Ágnes: A magyarság spirituális gyökerei c. könyvéből.

(A könyv megvásárolható a Püski könykiadónál)

http://szibilla.hu/index.php?option=com_content&task=view&id=105&Itemid=77

13. A bölcsességet és Isten valódi lényét keresők a misztérium-papok által őrzött kö­zösségben - például „szent ligetekben", barlangokban vagy erre a célra létesített különleges misztérium helyeken - kaphattak feleletet, ahol a külvilágtól elzár­tan, lépésről lépésre nyerték el a „beavatást". Ennek révén az emberi lélek meg­láthatta isteni eredetét, kapcsolatba került szellemi eredetének ősalapjaival, amelyből született. A „népvallás" mellett a legrégebbi koroktól kezdve létezett a „kiválasztottak" titkos vallása, amelyet egyúttal veszedelmesnek is tartottak. Valóban szörnyű veszélyekkel teli út vezetett a lét titkaihoz. Nem volt nagyobb bűntett, mint a misztérium titkok elárulása: a vétkes halállal és javainak elkob­zásával bűnhődött érte. A „misztérium-templomokból", amelyek bizonyos mó­don iskolák, vallási és kulturális központok is voltak egyben, áradtak a kultúra­teremtő impulzusok a világba. Rudolf Steiner: Das Christentum als mystische Tatsache und die Mysterien des Altertums. GA 8, 18/20. old. (Magyar kiadás: A kereszténység, mint misztikus tény - Misztika az újkori szellemi élet hajnalán.)

12. Gilgames: Rákos Sándor fordítása. Budapest, 1960.

11. Rudolf Steiner: Das Prinzip der spirituellen Ökonomie im Zusammenhang mit Wiederverkörperungsfragen. GA 109-111 / 10. 6. 1909. Ebben a kötetben jelent meg 1909-ben megtartott 10 budapesti előadásának szövege, e témakörhöz kap­csolódva foglalkozott „Lemuria, Atlantisz és az Atlantisz utáni fejlődés" állapo­taival.

10. Rudolf Steiner: Kosmogonie. GA 94 / 8. 6. 1906. Az asztrális világ a fizikai sík mellett létező dimenzió, valójában egy fény-tenger, amelyben színek és formák áradata hömpölyög, s amelyet asztrális lények sokasága tölt be. Vannak alacso­nyabb és magasabb asztrális síkok, az asztralitást az átjárhatóság, áttetszőség jel­lemzi.

9.     Rudolf Steiner: Die Theosophie des Rosenkreuzers. (Magyar kiadás: Rózsake­resztesek teozófiája.) GA 99 / 28. 5. 1907. Ebben a könyvében még konkrét pél­dának hozza fel W. Scott-Eliot angol kiadására alapuló „Atlantis in okkultén Quellén" című, Leipzig-ben kiadott művét. Steiner szerint a szerző pontosan ilyen tévedés áldozata lett, észlelései az asztrális síkról származó tükörképek!

8. Rudolf Steiner: Aus der Akasha Chronik. GA 11 / 1904-1908. (Magyar kiadás: Az Akasha krónikából.) Steiner itt mindenesetre hozzáfűzi, hogy a szellemi lá­tásban sincs tévedhetetlenség. Ezért nem kell fennakadni, ha az ilyen forrásból származó közlések nem mindig fedik egymást. Azonban hangsúlyozza, hogy a megfigyelések megbízhatósága itt sokkal nagyobb, mint a külső, érzéki világ­ban. És amit a különböző beavatottak a történelemről és történelem előtti idők­ről közölni tudnak, lényegüket illetően azonosak. Valóban létezik egy ilyen tör­ténelem és elő-történelem valamennyi titkos iskolában. És ezekben évezredek óta olyan megegyezés uralkodik, hogy ezzel a külső történetírók csupán egyet­len évszázadot illető megítélési biztonsága sem hasonlítható össze. A beavatot­tak minden időben és mindenütt ugyanazt mondják! Sajnos hadd tegyük még hozzá, hogy a konkrét magyar múltat, történelmet illetően Steiner nem nyilat­kozott, nem kutatott az „Akasha krónikában". 9. A devahán szanszkrit szó, a szellemi világot jelöli. A devahán mindenütt körül­vesz bennünket, mint az asztrális világ, csak fizikai szemmel ugyanúgy nem lát­ható. A beavatott mentális gyakorlatok révén éri el érzékelésen túli látóképessé­gét, amellyel fokozatosan tájékozódni tud a devahán különböző síkjain. A 7 ré­giót felölelő szellemvilágban az alsó devahán a Naptól a Szaturnuszig terjedő szféra neve, a felső devahán ezen túl terül el. Különböző területein megtalálha­tó a fizikai dolgok szellemi ellenképe, az érzelmek és szenvedélyek síkja, vala­mint a Föld valamennyi ideájának, teljesítményének ősképe. A különböző síkok­ról részletes képet rajzol Steiner Kosmogonie (GA 94 / 8. 6. 1906) című mű­vében. A középkori festők, pl. Cimabue „angyalfejes" képei helyesen jeleni tet­ték meg ezt a minőséget, amikor ezt az angyali régiót aranyozott háttérben ábrá­zolták.

7. Edgár Cayce: 1877-1943, amerikai „mediális diagnosztikus", aki atavisztikus lá­tással rendelkezett. Az „alvó prófétának" nevezett Cayce magát hipnotikus álomba transzformálva ún. gyógyító „reading"-eket (olvasás, kiértékelés) tartott a betegek állapotáról, akik tőle gyakran több száz mérföldnyi távolságra laktak. Az alvó Cayce távdiagnózisai, amelyet gyakorta orvosok ellenőriztek, pontosak voltak és terápiás javaslatait siker koronázta. A mindennapi életben mélyen ke­resztény, mi több, laikus prédikátorként is tevékenykedő Cayce, transzállapotá­ban, amellett, hogy mindig a jelenlegi élet fontosságát hangsúlyozta, a betegek előző életeinek konkrét eseteire utalt. A különböző reinkarnációs életek követé­sében bukkant Atlantiszra. A későbbi célzatosabb kutatásban sokszor szólt az Atlanti Óceánban fekvő egykori kontinensről, amelynek utolsó még megmaradt szigetei mintegy 8-10.000 évvel ezelőtt süllyedtek el a Karib-tengerben. Doris Agee: Edgár Cayce und aussersinnliche Wahrnehmung. Freiburg, 1980. Jess Stearn: Der schlafende Prophet. Genf, 1981. Edgár Cayce on Atlantis. New York, 1968.

6. W. Scott Elliot: The Story of Atlantis. London, 1896.

5. Diodórusz Szikulusz (szül. Kr. e. 80 körül, megh. 29-ben), görög történetíró. Diodorus of Sicily in twelve volumes. Book III. 53,1-59,8. London, Cambridge. 1933.

4. Platón (Kr. e. 427-347), görög filozófus, Szókratész tanítványa, az athéni Aka­démia megalapítója. Tanait drámai párbeszédek, dialógusok formájában terjesz­tette. Protagorászhoz és Héraklitoszhoz hasonlóan a létező dolgok viszonylagos­ságát hirdette. Platón azt tanította, hogy a látható világ nem valóságos létezés, hanem csupán állandó változás a létezés felé vivő úton. Erről nincs biztos tudá­sunk. A világot a logikus értelem (Nus) révén fogjuk fel, amennyiben a világ mögött lévő változatlan ideákra tekintünk, amelyek az érzéki világ dolgai által jelenítődnek meg, de amelyek teljességükben soha nem valósulnak meg. Platons Timaios, Kritias. Jena, 1920. Várkonyi Nándor: Sziriat oszlopai. Budapest, 1972.

Az ő nevéhez fűződik a Magyarországi Antropozófusok Baráti Körének és az el­ső budapesti Waldorf Iskolának megalapítása 1926-ban. Dr.Göllner Mária, aki­nek férje, Nagy Emil, gróf Bethlen István kormányának igazságügyminisztere volt, társadalmi rangját kezdettől fogva a közjó szolgálatába állította.