A VÍZÖZÖN
A Gilgames eposz nyomán


Összegyűltek az istenek és elhatározták, hogy vízözönt bocsátanak a bűnös világra. Ott volt Anu, az istenek atyja, Enlil, az istenek királya, követük, Nimurta, a háború istene és Ennugi, az alvilág fejedelme. De ott volt a fényes szemű Ea is, a bölcsesség istene, aki szerette az embereket és ő elárulta a jámbor Utnapistinek, hogy mit terveznek az istenek. - Ubara-Tutu fia - mondta Utnapistinek az isten -, rombold le házadat és építs bárkát helyette, ne törődj vagyonoddal, örülj, ha életedet megmentheted. De a bárkába vigyél magaddal mindenféle élőlényt ! Felelt Utnapisti az istennek: - Megértettem szavaidat és aszerint fogok cselekedni. De mit mondjak a városban a népnek és a város véneinek, ha látják készülődésemet? Akkor így oktatta ki Ea az embert, akinek a megmentését elhatározta: - Mondd nekik ezt: "Úgy látom, Enlil, Nippur istene megharagudott reám, ezért nem maradhatok itt tovább a ti városotokban, Enlil földjén. A tenger szent vizére szállok, hogy Eánál, az én uramnál lakozzam. De reátok gazdagság esőjét bocsátják az istenek, amelynek nyomán bővebb lesz az aratás." Másnap hajnal hasadtával hozzá is látott Utnapisti a munkához úgy, ahogyan Ea meghagyta neki. Az ötödik napon már a bárka alakját is megtervezte, százhúsz könyök magasra a falakat, százhúsz könyök szélesre a tető szegélyét, hat emeletet épített, kívülről hét, belülről kilenc osztatút. Napnyugta előtt készen állt a bárka, Utnapisti búcsúünnepet tartott, áldozatot mutatott be az isteneknek és borral meg hússal és olajjal kínálta a népet. Majd megrakta a bárkát, felhordott rá mindent, amije csak volt, ezüstöt és aranyat és mindenféle állatot. Felvezette a bárkára egész családját és nemzetségét és mindenféle mesterembert velük. Samas, a napisten így jelölte meg az indulás idejét: - Egyik este majd az, aki a sötétséget bocsátja a világra, búzaesőt hullat : akkor lépj a bárkára magad és reteszeld be jól az ajtaját! Eljött ez az idő: aki a sötétséget bocsátja a világra, egyik este búzaesőt hullatott a földre, de hamarosan olyan sötét fellegek borították el az eget, hogy Utnapisti félt rájuk feltekinteni. Fellépett a bárkára, elreteszelte az ajtaját és rábízta magát minden vagyonával együtt Puzur-Amurrira, a hajósra. Hajnalra fekete felhőből mennydörgött Adad, a vihar istene, előtte jártak hegyeket és völgyeket átlépve az istenek követei, Sullat és Hanis; Irragal, az alvilág istene leszakítja a pilléreket, Nimurta, a háború istene elsodorja a gátakat, az Annunaki nevű alvilági istenek fáklyát ragadnak és borzalmas fénnyel árasztják el a messzi vidéket. Adad felhatol az égig és mindent homályba takar és szétzúzza a földet, mint hitvány cserépedényt. Magukat az isteneket is félelemmel töltötte el a rettenetes vihar, fölmenekültek az égbe Anuhoz és úgy kuporodtak le a fal mellett, mint megriadt kutyák. Istar, a széphangú istennő üvöltött fájdalmában: - Hogy is járulhattam hozzá az istenek tanácsában ehhez a pusztításhoz! Hiszen én magam szültem az embereket, s most mint a halak nyüzsögnek a tengerben!
Hat napon és hat éjszakán át tartott a vihar, a hetedik napon aztán elcsitult az irtózatos erejű déli szél, elnyugodtak a tenger hullámai is és visszahúzódtak partjaik mögé. Utnapisti egy kis nyíláson kitekintett, és könnyek öntötték el az arcát, amikor látta körös-körül a pusztulást. A vihar elcsitult, de addigra az egész emberi világ a földdel vált egyenlővé a vízözönben. A bárka a Niszir hegyen állapodott meg, s a Niszir hegy szorosan fogta, a bárka nem ingott meg, de tovább sem tudott menni napokig. Így telt el további hat nap és hat éjszaka. A hetedik napon azután Utnapisti kiengedett egy galambot a bárkából, a galamb kirepült és visszatért hamarosan, mert nem talált magának sehol pihenőhelyet. Kiengedett akkor Utnapisti egy fecskét, a fecske kirepült és visszatért hamarosan, mert nem talált magának sehol pihenőhelyet. Kiengedett végül Utnapisti egy hollót, a holló kirepült és látta, hogy a víz apad, talált is hamarosan, mit faljon - és nem is tért vissza többé. Ekkor Utnapisti kiengedte a bárkából az élőlényeket a világ négy tája felé, és áldozatot mutatott be a hegyormon az isteneknek. Megérezték az istenek az áldozat illatát és jöttek rá, akár a legyek. Jött Istar is és felemelve drága ékszereit így szólt: - Halljátok istenek, amint nem felejtem a drága ékkövet a nyakamon, nem felejtem el ezeket a napokat soha. Jöjjenek az istenek mind az áldozati lakomára, de Enlil maradjon távol, mert ő az, aki a vízözünt elhatározta és az én embereimet pusztulásba döntötte.
De megjött Enlil is, és látta a bárkát és harag töltötte el a szívét: - Hát mégis megmenekült egy éiőlény! Pedig nem lett volna szabad egyetlen embernek sem életben maradnia ! Szólt hozzá Nimurta : - Ki más tudna ilyen tervet kieszelni, mint Ea? - Megszólalt Ea is, és ezt mondta Enlilnek: - Hogy is lehettél olyan meggondolatlan, hogy vízözönbe borítsd az egész világot? Aki bűnös, az bűnhődjék, de Utnapistinek ne akard immár a vesztét. Ahelyett, hogy vízözönt bocsátottál volna a világra, támadhatott volna oroszlán vagy farkas az emberekre, hogy pusztítson közöttük. Ahelyett, hogy vízözönt bocsátottál a világra, támadhatott volna éhínség az emberek között, vagy megtámadhatta volna. őket Irra, a pusztító járvány istene, és ez is megritkíthatta volna soraikat. Egyébként nem én magam árultam el a nagy istenek titkát, én csak álmot bocsátottam rá, és ő, legbölcsebb ember, ebből olvasta ki. Most pedig döntsetek róla kedvezően! Így szólt Ea és belépett a bárkába, kézen fogta Utnapistit és így vezette ki őt a szárazföldre, feleségével együtt. Ott aztán letérdelt Utnapisti is, meg a felesége is, kettejök közé állt Ea, megérintette homlokukat és megáldotta őket: - Ezelőtt ember volt Utnapisti, de mostantól fogva Utnapisti is, meg a felesége is hozzánk, istenekhez váljék hasonlóvá! Lakozzék Utnapisti a messzeségben, a folyamok torkolatánál! És akkor az istenek elvezették Utnapistit messze, a folyamok torkolatához, és meghagyták neki, hogy ott lakozzék.